Füredről írom, Annám e levelet, borongósan bambulva a fürdőzőkre, jófajta somlóhegyit szürcsölve, búcsúztatva a mögöttem levő hetecskét, mikoron kiszakadva a nagyvárosi értelmiségi lét nyűgéből icirét-picirét újraéltem csikókorunk mesés-ártatlan nyarait, betöretlenül, szabadon.
Merengem a fodrozó Balatont, akár Hamvas Béla egykoron. Poharam a mézes traminival. Szívem melankóliával. Tele. Legjobb elegy elmesélendő miként töltöttem utolsó estém vidámsággal színültig tegnap a Művészetek Völgyében:
Végighallgatva-tépelődve-vívódva Konrád Gyurka legújabb esszéjét a rendszerváltozásról, miszerint hol rontottuk el. Hogyan. Mikor. Hányan. S mi okból.
Megbazsalyogva Szőke Bandi „marháskodásait”. No nem korunk „hidrogénezett médiaSzőkéjét”, hanem a régi Szőkét, a jófélét, a kesernyésen „handabandázó” „szomorúszemű” „pesti clown-t”.
Megvacsorálva egy tökipompost, hozzákortyolva egy csobolyó helyi jellegű „szovinyónt”.
Korongozva a faluházban, miközben a fészerben az Amadinda zenélt.
Végigsomolyogva a helyi tűzoltó-dalárda koncertjét, hiszen művészek ők is! Persze nyilván nem úgy s nem annyira, mint Mi, ám zsigerebben megélve önnönmaguk végtelenségét!
Aláírva tizenöt petíciót és chartát, hisz végső soron kálvinista ivadékként sejtjeimben rejlik a protestitió, az örök elégedetlenség, a tiltakozás, főleghogy némelyek megint foncsorkodnak-ácsingóznak-sündörögnek a tűz körül!
Aztán egyszer csak elfogytak a programok, akár üvegemből a bor, s csak csüngtem Márta Pista ajkán a tábortűznél, az FMK-ról és Dixiről emlékezve, a zseniális klosárdról, aki saját máján alkotta meg önpusztító fausti ars poeticáját.
Ekkor megjelent Hobó is, az örök hippi, és az eddig békés hommage féktelen lázadásba hágott, ezerszer megátkoztuk és megváltottuk a hont, amely a nyers kapitalizmus gladiátorketrecébe mártírként vetett minket, meghasonlott, magyar értelmiségét.
S miközben ostoroztuk e kort, Márta Pista valahol talált egy fazékfödőt, s azon kezdte ütni-dalolni a Koldusopera taktusait: „Ha a cá-pa szá-ja tát-va meg-vil-lant-ja fog-so-rát...” Mit mondjak, frappáns aláfestés volt szárnyaló diskurzusunkhoz!
Szerencsére közben sem szikkadt a torkunk, mert Szőke Bandi is megjelent egy demizson jóféle nedűvel, de nem valami multi-kotyolta kemikáliával, talmi-mámor-levével, hanem csodás-andalító-ágyaspálinkával egyenesen Erdélyország szívéből, s amelynek minden kortya ideidézte a Havasok tüzét!
Bár nyelvünk gabalyodott, lelkünk még ágaskodott fától-fáig a csillagokhoz, és hogy lecsapassuk ezt az édesbús éjszakát, öt szegedi néprajz szakos bölcsészleánnyal átballagtunk a 12987. számú vendéglátó ipari egységbe, ahol is a helyi erőkkel folytattunk rusztikus humort és némi kultúrantropológiai káoszt sem nélkülöző diskurzust az „értelmiség árulásáról”, midőn három becsiccsentett helyi erő a parasztság kultúramegtartó szerepét elemző beszédemet némileg félreértelmezve, elküldött a jóbüdöscsicskakurvaanyámba.
Erről azonban sem lényegileg, sem tartalmilag nemigen tudnék beszámolni neked, Anna barátném, mert „beköszöntött az ORTT”, vagyis a se kép se hang! Már csak arra emlékszem, hogy a szalmában vizeltünk, patakba okádtunk, miközben ránk kacagott a telihold!
Ez volt hát Kapolcs búcsúmosolya tőlem, meghasonlott tekintetű pesti értelmiségtől, aki bár rögvest hazatér, mégis távolba szakad, hisz valós hazám ez a Hold-mosolygós kapolcsi táj, hol szívem testetlenül nyargal egész évben, dalolva hozzád Juhász Gyulával e szép-keserves dalt:
„Mily messzi, messzi vagy már
Hazám, Annám, víg ifjúságom,
Reményem, életem.
Messzebb, mint az égi hold
S éji álom!”
