Tisztelt Zarándok Utazási Iroda!

Ezen levélben adom a hangot felháborodásomnak, amit az Önök részéről köszönhetek és egyúttal felszólítom Önöket, hogy vizsgálják ki és kérjenek elnézést, és haladéktalanul fizessék vissza!

Az úgy kezdődött, hogy férjemmel, aki egy jól menő építkezési vállalkozó, a jól megérdemelt pihenésünket akartuk tölteni némi egzotikummal övezve, így esett a választás a Közel-Keletre, mert azt az  ismerőseink is nagyon dicsérték, hogy Holt-Tenger meg Dubaj. És akkor a férjemmel megnéztük a kedvezményes ajánlatokat, és rögtön az első helyen volt az Önök útja, a „Húsvét a Szentföldön”. Meg kell hagyni, valóban barátságos áron.  Gondoltuk, belevágunk. Bár ne tettük volna!

Már amikor a repülőtéri busz beért a városba, már akkor meg voltunk teljesen döbbentve. Elmondhatatlan bűz, zaj piszok és nagyon-nagyon sok-sok arab bevándorló. Tenger az meg mutatóba se, se holt se élő! Na most ezt nevezik maguk „Szent” földnek?! Na sebaj, mondtuk, a szállás...

Már az épület se volt valami épületes, romos kolostor, a tetőn kereszt, csillag meg maximum kettő, szóval nem egy garndhotel! A recepción fél órát csöngettünk, mire előjött valami furcsa szerzet, (vagy szerzetes?) aki Prototógos atyaként mutatkozott be. Ruhája igénytelen, mondhatni koszos, arca meg mintha ecetet nyelt volna. Amikor mindezt a finoman is szólva kifogásolt viselkedést szóvá tettük, azt mondja, hogy „nagypénteki gyász” van. Hát ne legyen gyász a mi pénzünkért! Se pénteken, se szombaton, soha! A mi pénzünkért vakáció legyen! Egy recepciós pediglen mosolyogjon. Ugyebár! Na sebaj, mondta a férjem, majd a szoba kárpótol.  Hát nem így történt!

Leírhatatlan egy színvonal! Meleg víz nuku, tévé nuku, légkondi nuku, hajszárító nuku. Csak egy igénytelen deszkaágy meg egy fémlavór. És ekkor minden kopogás nélkül (udvariasság ugyebár) becsoszog ez a Prototógos, és mondja, hogy indulni kell. Hát az nem így van, mondja a férjem, ebéd nélkül mi tapottat sem megyünk. És amikor a húsvéti sonkát kértük némi pálesszel, akkor ez a Protonómus morgolódni kezdett és kilökött minket ajtón. Akkor derült, ki, hogy ez a szerzet (vagy szerzetes) nemcsak recepciós, hanem programszervező is, és szervezett valami keresztutat. Na sebaj, mondtuk, majd egy „csodálatos városnézés” kárpótol. Hát megint nem így alakult a történet!

Hanem úgy, hogy több kilométer abban a szörnyű zajban és bűzben fel arra a Koponya(!!!) hegyre , és nem ám, hogy kisbusz, hanem gyalog! Az én gerincsérvemmel és a férjem lúdtalpával! Képzelhetik negyven fokban mit éltünk át! És amikor már készek voltunk totálban, kérdeztük, hogy mikor érünk végre fel, akkor ez a Prototézos azt mondta, hogy ez még csak a harmadik stádium, és amikor megkérdeztük, hogy még mennyi „stádium” van hátra, akkor azt felelte, hogy tizenkettő, akkorra már a férjem is már elvesztette az illemet, és leköcsögözte ezt a Propoliszt, és éhgyomorra visszabattyogtunk a városba. A pénzünkért!

Kénytelenek voltunk egy arabban étkezni, holott befizettük a félpanziót. Ugyebár! Na sebaj, mondtuk, majd a szombat az jobb lesz. Hát nem így alakult az ábra!

Egyszerűen szombaton senki nem dolgozott abban a .... városban, senki, de nem az, hogy zárva a teszkó vagy ilyen, hanem hogy semmi sincs nyitva, semmi! És amikor kérdőre vontuk a Prosztatoszt, hogy miért nem dolgonak szombaton, akkor azt mondta, hogy a város egyik fele azért, mert gyászol, a másik azért, mert ünnepel, a harmadik meg azért, mert sohasem dolgozik. Hát láttak már ilyet?! Na ez a maguk Szent Földje!

Még az a szerencse, hogy estére sikerült valahonnan kóserpáleszt vennünk,  így legalább az éjszaka jól sikerült! Na de a másnap!

Másnap, azaz vasárnap reggel néhány idióta „Feltámadott” üvöltéssel ment el a szállás előtt, felébresztve engemet meg a férjemet is. Na most mi nekünk mi közünk bárkinek a feltámadásához? A mi pénzünkért hagy „támadjunk” már fel akkor, amikor akarunk! Ugyebár! Amikor pedig a férjem ezt szóvá tette a recepción a Prototiposznál, az a furcsa szerzet(es) valami idegen nyelven üvöltözni kezdett, és kidobott minket a szállásról. Ezt kaptuk mi a pénzünkért!

Na most akkor tessék elképzelni, ott áll az embernek fia egy koszfészekben  vasárnap, ahol senki sem dolgozik! És akkor én mondtam, hogy keressünk szállást, de a férjemnek már elege lett ebből a „vircsaftból”. Irány a reptér! Ezek után már a locsolkodásra sem kíváncsi az ember!

Hát ez történt, kérem szépen húsvétkor! Siratófal? Hát az! Siralmas! Ezek után felejtsenek el minket! Zarándok út? Soha! Inkább befizetünk Ibizára vagy a Caminó de Compostellába, ott Sangriát szolgálnak fel a recepción!