Hahó. Ne erőlködj, úgysem fogsz megismerni. Én vagyok a „fiú a hátsó padból”. És ne kezd légyszíves ezt a „semmit se változtál” szöveget, mert volt egy nagyon ronda balesetem, elgázolt egy sárkányrepülő a Hármashatárhegyen kirándulás közben, ugye milyen nevetséges? Az persze már nem, hogy hatszor volt arcplasztika műtétem, szóval nem hinném hogy megismersz. Rám úgysem nem szoktak emlékezni.
Hogy miért nem megyek be a nappaliba? Ötvenforintos kérdés. Azért nem megyek a nappaliba, mert egészen jól elücsörgök itt egyedül a konyhában a sötétben. Na jó, ha tényleg kíváncsi vagy miért, hát elmondom. Azért nem megyek be a nappaliba, mert a ruhámat már két hete nem tudtam kimosni, mert az albérletben elromlott a mosógép. Hogy miért élek én negyvenévesen albérletben? Százforintos kérdés.
Hát azért élek albérletben, kedves barátom, mert elváltam. Vagyis elváltak tőlem. Leváltak rólam. Levált az asszony, leváltak a gyerekek, aztán a bíróságon a lakás is szépen levált. Csak a tartásdíj maradt. Banális történet. Megyek haza a melóhelyről, hát mit csinál a feleségem egy idegen férfival? Azt, amit egy feleség egy idegen férfival szokott. De hát ki kíváncsi erre?! Hogy Te? Most csak udvariaskodsz. Na jó, töltök neked a boromból. Hogy milyen bor? Kétszázforintos. Nem a kérdés. A bor.
Tescó sajátmárkás.
Most vegyek Koccintóst? Annak ronda a címkéje. Ennek meg csicsás, akár elhihetnék, hogy drága volt. Persze tudom, senki sem hiszi, itt egyből kiszúrják a szart, itt mindenki minimum Gerével mos fogat. De azért az is vicces, ha elmondom, hogy a fiamat emiatt a kétszáz forint miatt nem tudtam délelőtt bevinni a matchbox vásárra? Ennyi volt ugyanis a belépő! Az már csak hab a tortán, hogy vasárnapi apuka vagyok, és évek óta pereskedem a láthatásért. Haha. Nem kell udvariaskodnod, nyugodtan fintoroghatsz, nagyon szar bor, én már megszoktam, ezt iszom, ha felejteni akarok. És sokszor akarok felejteni.
Hogy kitalálod a nevemet? Négyszáz forintos kérdés. Ne erőlködj, úgysem fogod. Az én nevemet senki sem jegyezte meg.
Én a Zsúr Tibi vagyok. Annyira a névsor végén voltam, hogy mire odeért a tanár, már véget is ért az óra.
Olyan furcsa, hogy most itt beszélek neked magamról.
Sohasem szoktam magamról beszélni. Mert nem is kérdeznek rólam. A feleségem, a fiam sem, az anyám sem. Nincs is mit. Egyszer kérdezett rólam valami telemarketinges a telefonba, valami nyaralási szokásaimról, de amikor elmeséltem neki, hogy csepeli bányatóhoz járok HÉV-vel, letette a telefont.
Hogy mi a melóm? Ez a nyolcszáz forintos kérdés. Ez a kérdés miatt szoktam késve érkezni az osztálytalálkozóra, vagy kiosonni a konyhába, amikor elkezdődik ez a szörnyűség. „Hát belőled meg mi lett?!”. Szépen fogom a borospoharat, úgy teszek, mintha szomjas lennék, kiosonok a konyhába, és akkor jövök vissza, amikor már más lesz a téma.
Na hogy mi? Hát nem emlékszel? Szép krokodilbőr a pénztárcád! Hehe. Hogy honnan tudom? Mert fizettél nekem belőle. Fasza kis Audi 6-cal parkoltál le a rokkanthelyen a kollégáiddal. Hogy mit fizettél? Hát kaját. Tudod „Szia, elvitelre vagy itt fogyasztva?” Szabad a gazda? Igen. A Mekiben nyomom. „Tibi”, ez virít az ingemen bazmeg, negyven évesen, jó mi?!
Na indulok, elkezdett fájni a fejem ettől a szar bortól, egyébként is, holnap hajnalban kezdek a melóhelyen, egész nap sajogni fog a fejem, utálni fogom az összes köcsög vevőt, a mekcsikkent, a mekfist, a csibeburgert, meg az összes szemét kaját. Szevasz. Nem köszönök be a nappaliba. Már úgyis elfelejtették, hogy itt vagyok.