Antonio Bonfini:

A török gyorsan kúszott fölfelé a legmagasabb toronyra, hogy királyának jelvényét annak a csúcsára kitűzze, és ezzel bátorságot öntsön a többiekbe, akik még nem nyomultak be, hogy ők is jöjjenek a városba, a magyart pedig le akarta hajítani, hogy a keresztényeket elcsüggessze. Nyomban utánaered egy magyar, és mielőtt amaz a nemzeti zászlót ledobná, a torony tetején verekedni kezdenek. És mert a magyar másképp nem tudja megakadályozni, megragadja a törököt, és a legmagasabb csúcsról azzal együtt a mélybe veti magát.

Entellektüel savazó:

De most tényleg. Ennyi? Ez a „hángérien héró”? Az ungarische wirtchafts? Lerántani a másikat? Aztán örülni, mint majom a farkának, mi? Ne zavarjanak bennünket az igazi hősök, a spártaiak, who the fuck is Napóleon, ja és persze magasról leszarjuk Mucius Scaevolát is, pedig ő legalább csak önmagát égette. Nem. Nekünk ez jutott. A dögöljön meg a szomszéd tehene. Volt egy Mehmed. Sosem látott. Márminthogy tehenet. Mert előtte szörnyethalt. Mert egy „hángérien héró” lerántotta őt. Egyenesen a west-balkán feneketlenül iszamos szellemi mocsarába. Azért van ebben a sztoriban valami végesvégtelenül elszomorítóan káeurópai fíling. Valami magyarosan kirekesztő. Olyan kocsisboros-zászlólengetős-múltonsiránkozós-bőgatyás-bocskoros-száj-és-lábszagú-pörköltszaftos-izomatlétás álromantika. Ide az útlevelet!

Bulvárosan hatásvadász:

Vannak sorsok, amelyek elszürkülnek a drámai hírek, nemzeti hősök árnyékában. Dugonics Titusz haláláról minden nap harangszóval emlékezik a világ. De mi van a másik áldozattal? Adva van egy török fiatalember. Nevezzük el Mohamednek. Fiatal, egészséges, ambiciózus. Mit érzett Mohamed zuhanás közben? Mit érzett, mielőtt földnek csapódva szörnyethalt volna? Mire gondolt ez a srác? Anyjára, aki friss baklavával várja haza őt? Vagy szerelmére, a várandós hastáncosnőre?  Kis  pultjára az isztambuli bazárban? Mi mindentől fosztotta meg Mohamedet a  szörnyű zuhanás? És ha Mohamed daganatos volt? És éppen arra a néhány szép hónapra gondolt, amit még megadhatott volna neki az élet! És mi van, ha Mohamed nem is Mohamed, hanem Mózes? Ha egész rövidke, értelmetlenül félbeszakadt életében hurcolta a kisebbségi lét összes hányattatását? Van ebben a történetben a tragédián túl valami, valami mélyen emberi, megindító: ez a szép reményű rákos zsidó fiú a félholdért áldozta életét! Vajon hallják ezt, és  főleg megértik korunk acsarkodó generációi? 

Bulvárosan provokatív:

Törököt fogtam, nem ereszt - tartja a közmondás, amelynek fényében már nem is olyan egyértelmű az eset. Most akkor ki rántott le kit? Titusz a törököt, vagy a török Tituszt? Mert valljuk be, nagyon nem mindegy! Ismét kevesebbek lettünk egy nemzeti legendával? És ha igen, akkor ennek az olasznak, ennek az Bonfiónak, vagy kicsodának mi érdeke volt hazu...bocsánat....”füllenteni”? Ismerve a korrupciótól fertőzött reneszánsz mecenatúra visszásságait, joggal feltételezhetjük, hogy az efféle krónikásoknak a csengő aranytallérok diktálták történelmet. És ha még azt is hozzátesszük, hogy ez a Bonfene rossz nyelvek szerint sziciliai származású, nehéz ebben a történetben nem megsejteni a cosa nostra módszereit...

Primitíven radikális:

Így járt. Így járt a metélt fitymás, birkazabáló, selyembugyogós, szarosseggű, sokasszonytömős, varázsszőnyegrojtozós vendégmunkás. Ez jár annak, aki a nemzeti lobogónkat rángatja. Egy kis pofára esés! Egy kis falafel, aztán falra fel, aztán zutty le, és placcs, a retkes talpa felnyomul abba „szálemaljkumozó” pofájába a gerincével együtt. Aztán már nem Allah felé fordul. Hanem fel. 

Nemzetisportos

Beograd, Big Jump Cup, szinkronugrás: 1. Chon Wuk-Sun Chok páros, 2. Park Chung -Li Pen páros, 3. Dugonics-Özdepek páros.  Gratulálunk a győzteseknek és béke poraikra, valamint Allah növessze szakállukat.