„Íme az ember.
Az egyedüli példány.„
Mindenki pontosan emlékszik, amikor ő legelőször.
Persze ő már akkor is.
Pedig ahonnan ő, ott ez még nem volt szokás.
Sőt.
De ő nagyon sokat tett azért.
Ma kezdjük megérteni, mennyit.
Akkoriban még fogalmunk sem volt róla.
Hirtelen ott volt.
Dörömbölt.
Ordított.
Követelte a helyét.
Először pesze ő is úgy, mint mások.
De máshogy.
Másokhoz képest.
Hamar megtalálta a saját.
De valahogy mindig olyan zavarbaejtően.
Valami elképesztően különleges képessége volt arra.
Sokan ezt persze egyáltalán nem.
De ő rendíthetetlenül.
Szenvedélyesen.
Önsorsrontva.
Tulajdonképpen neki nem is ide kellett volna.
És nem most.
És nem velünk.
Neki valahol máshol.
Ahol őt igenis meg.
És ez őt sajnos egy idővel agyon.
Botrányosan korán.
Legutolsó alkalommal, a szemembe nézett és azt mondta:
„Istennekabúbánatosfaszát”.
Én akkor azt hittem, hogy ő csak.
De két hét múlva már tudtam.
Hallasz?
Barátom, Te akkor azt miért?
De a választ már sosem.
Sajnos.